A perfekcionizmus igénye nélkül

...vagy inkább igényével?

Nem is tudom...

Ismét egy kegyelmi állapot! - gondoltam Újév napján, amikor kézbe véve a kávémat kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a nap ráragyogott  a galagonya egyik ágára, élenken csillogtak rajta a bogyók.

Mint ahogy kegyelmi állapot volt az is, amikor a traumatológus azt mondta Szilveszter napján a fehérvári Szent György Kórházban, hogy nincs semmi olyan dolog, ami miatt benn kellene tartania 86 éves anyámat az osztályon. Aztán folytatta, hogy azonban az ultrahang talált némi vizenyőt a szív környékén, s ezért most át kell menni a sürgősségire.

(Előzőleg vittek el mellőle egy másik beteget, valahová, valamilyen további vizsgálatra, s a beteghordó halk megjegyzést tett, miszerint most kezdődik az időhúzás. A másik beteggel össze is találkoztunk a sürgősségin... Sőt! Mikor mi eljöttünk onnan este nyolckor, akkor őt még ott hagytuk.) 

30-án késő délután hívott leányom, hogy anyám tudata nem tiszta. (Előző nap esett el, kétszer is. Biztonsággal megállapítható volt, hogy nincs törés. Ugyan az esés következtében szinte azonnal megjelentek a hematómák, vérhigítót szed. Elég ijesztőek önmagukban azok is.) Már beszélt a háziorvossal - mondta -, aki nincs itthon, nem tud kijönni, s aki azt ajánlotta, hogy hívjon hozzá mentőt, majd beviszik a kórházba, kap egy vérátömlesztést, úgyis vérszegény, az feltehetően segít majd. Már a gondolat is riasztó volt, kérdésére, hogy most mi legyen, válaszolni nem tudtam. Kétségbe is esett, hogy egyedül van a döntésben. Egyetlen használható ötletünk, hogy vendégeket vártak, a vendégek egyike orvos. Végül őt kérte meg, hogy nézze meg anyámat, R. azt javasolta, hogy reggel hívjunk ügyeletet, most  - ismerve az egészségügyi ellátás körülményeit - semmiképp se induljunk neki az estének, az éjszakának, a kórháznál jobb helye van otthon. Sokkal jobb.

Másnap korai felkelés, mindent elintéztem hajnalban és reggel, ami napközben várt volna rám. Vera jött értem. A telefonomban lévő ügyeleti szám nem volt jó. Ki sem csöngött. A neten találtunk  mentőügyeleti számot, s valóban a mentők jelentkeztek be azon. Elmondtam, mi a probléma, s arra azt választ kaptam, hogy fölösleges ügyeletet hívni, mert erre a bejelentésre ki se jön az orvos, a mentőket fogja küldeni, vagyis  őket, s máris küldi a kollégáit, így megspórolunk legalább fél órát. Összenéztünk, elfogadtam. Neki álltunk a szükséges holmik összepakolásának. A mentő gyorsan jött, jól felszerelten, profi ápolóval. Az ápoló első kérdése az volt, hogy mi a beteg keresztneve, végig Anna néninek szólította, az út során tért át Annuskára, aminek anyám rettentően megörült. Pillanatok alatt rendezték át a lakrészt, hogy beférjenek a hordággyal, kértek személyi igazolványt, TAJ kártyát, valamilyen zárójelentést, egy közepes párnát a feje alá tettek, mondták, ne öltöztessük föl, teljesen felesleges, röntgenezni fogják, csak nyűg lesz a ruha. Anyám máris a hordágyon volt valamilyen, apró golyókkal teli hiper-szuper matracon, amiből később kiengedték a levegőt, bekötözték, betakarták, így rázkódásmentesen szállítható, világosítottak föl bennünket. Kitolták a hordágyat, csak pislogtunk, miként is tették be az autóba...

Vera maradt még befejezni az esetlegesen szükséges holmik pakolását, autóval jött Fehérvárra utánunk.

10.31-kor érkeztünk a kórházba. Ez volt az egyik időpont, amit megjegyeztem, a másik az este nyolc óra, az időérzékem a két időpont között teljesen elveszett. Nem először jártam életemben traumatológián, sürgősségin sem. Nem vártam a 'Vészhelyet' sürgését, forgását, az intézkedések filmbéli gyorsaságát. Nem voltak tévképzeteim. 

Azonnal betolták a vizsgálóba, engem megkértek, hogy maradjak a folyosón. Maradtam és vártam. Sokáig vártam. Nem tudtam, mire és miért várok. 

Egy óra múlva megérkezett leányom. Éppen az érkezése előtt láttam, hogy anyámat valahová vizsgálatra viszik. Beszélni vele nem sikerült. Azt már együtt néztük, hogy visszahozta a beteghordó, és előbb az egyik, majd a másik röntgenes helyiségbe betolta.  Sikerült a vizsgálóba besurrannom, kérdeztem a beteghordozót, hogy éppen mi is történik. Válaszolt, hogy ő nem mondhat semmit, majd az orvos, az az orvos feladata. Benn a vizsgálóban - akkor még nem tudtam, milyen szerencsésen - kevés beteg volt, az egyik mellett ott a hozzátartozó is.

Elhatároztam, maradok. A nyitott ajtajú szomszéd helyiségben fogadták a 'lábon járó' betegeket, ott volt valaki, aki orvosnak látszott, és volt néhány ápoló, valamint asszisztens. Anyám reggel óta nem ivott, nem evett. Kérdésemre, hogy adhatok-e neki enni és inni, kategórikus nemmel válaszolt egy fiatal férfi, akiről kiderült, hogy ő az orvos. Eredményekre vár, nem tudja, kell-e műteni. Csak megtörölgethetem a száját, a nyelvét? Azt igen. Ki a vizsgálóból, a hátizsákomban a víz, a papírzsebkendő. Várakozás az alkalomra, hogy újra besurranhassak egy ajtónyitásnál. Először megtörlöm anyám szemét, homlokát. Kérek gézt és megtörlöm a száját. Mondom, nyújtsa ki a nyelvét. Nem érti. Mutatom. Nyújtja. Letörlöm vizes gézzel. Többször is. Orvos el. Az idő telik.  Anyám szól, pisilnie kell. Keresek ápolót. Nem szabad felállnia. Akkor mit teszünk? Egy megoldás van. Pelenka. Pelenka? - szörnyülködik anyám. Az. - válaszolom. Nincs mit tenni. Nincs megfelelő nagyságú pelanka, de az ápolóval rávarázsoljuk azt, ami rendelkezésre áll. Anyám kuncog. További várakozás, hol kinn, hol benn. Vera készített még otthon szendvicset nekem, próbálok enni, nem megy. Hoz kávét. Megiszom. Várjuk az ovost, várjuk a vizsgálatok eredményét. Majd elhangzott a verdikt és mentünk a sürgősségire.

Várakozás a folyosón a sürgősségi  vizsgálója előtt. Kis idő múlva betolták, s itt is mondták, hogy kinn foglaljak helyet. Ismét várakozás, ismét nem tudtuk, mire. Valamikor megjött az orvos, előzőleg megtippeltük Verával, hogy feltehetően ő az. Anyámat áttolták az orvosi szobába, engem beszólítottak. Az orvos már megtalálta a csákvári reumatológia zárójelentését és annak hátterét a számítógépen.

Kérdez. Válaszolok. Megvizsgálja anyámat, kér egy vérnyomásmérést. Magas. (Az enyém is az lenne, ha megmérnék, pedig engem nem vegzálnak.) Átrágja az ultrahang vizsgálat leletét. Kérdez a körülményelről, miszerint egyedül él-e a néni. Aztán újabb verdikt. Az a vizenyő, amit az UH mutat, vízhajtóval és vérnyomáscsökkentővel jól kezelhető, majd a háziorvos rendezi. Hurrá! - gondolom - Mehetünk haza. DE! Most még csináltat egy vesefunkció vizsgálatot.  Annak várjuk meg az eredményét? Igen. Szükséges ez? - kérdezem. Persze. Mondom: - Nem evett, nem ivott reggel óta. Ó, ehet is, ihat is. - kapom a választ. A vérvétel problémás, a másik kezéből, lógatva azt, végre sikerül. Majd kérek betegszállítást haza. S kérem azt is, hogy most tegye meg. Ó, persze, hogyne, megteszi. Mennyi időt kell várni? Csak egy órát. Három, négyet szól közbe az asszisztens. Ismét kérem az orvost, most rendeljen betegszállítót. Megnyugtat, megrendeli.

Újabb órák, újabb várakozás. Anyám valamennyit eszik, de inni nem akar, mert akkor pisilnie kell. Anélkül is pisilnie kell. Újabb pelenka, most méretes, az ápoló nem kéri a segítségem, megoldja egydül, de megint kiküldenek. Ebbe a vizsgálóba be lehet menni, de az új betegek érkezésénél kiküldenek mindig. Érthető.

Majd végre szólít az orvos ismét. Megvan az eredmény. Mehetünk haza. Máris rendeli a betegszállítót.

- Most?

- Most. Most van zárójelentés.

- De hát.. kértem,..

- Most van zárójelentés.

- Mennyi idő ez?

- Merre járnak a szállítók? - kérdezi az orvos.

- Mórról jönnek vissza. - válaszol az asszisztens.

- Megoldja a család. Elvinnénk. - mondom.

- Csak egy óra. Várják meg. Szakszerűbb. - javasolja az orvos.

(A párbeszéd során jelen volt a recepciós adminisztrátor is, aki egy szót sem szólt. Annak ellenére sem, hogy nála gyűltek a megrendelések.) Bevetem érvként, hogy itt a leányom is, akit otthon délelőtt óta három gyerek vár. Menjünk haza, javasolja az orvos, majd a nénit hazaviszik a szállítók. Elkerekítem a szemem, ránézek az asszisztensre, és láttom a döbbenetet az arcán. Nem hagyhatom az anyámat egyedül, senki sem figyel rá, s maradunk abban, hogy türelmesen várjuk a betegszállítókat.

Először Verához megyek. Már a vejem otthoról győzködi, hogy eljön ő érte. Közben mindketten telefonálunk. Keresünk valami lehetőséget. Először Csillát hívom, mindenhol van ismerőse. Ezen a területen nincs. Hívom SzomszédAttilát, mentőápoló, tudja már, mi történt (telefonáltam a szomszédaimnak, hogy figyeljenek a kutyáimra, ha netalán áttörnek hozzájuk a durrogások miatt). Szolgálatban van, s mikor meghallja, mire várunk, rögtön mondja, hogy hat óra szokott lenni. Felajánlja, hogy ha jönnek ide, akkor találunk arra megoldást, hogy anyámat haza vigyék. Vera lebeszéli a vejemet arról, hogy elinduljon. (Mányon megindult a szervezkedés, mi kell, mit szerezzenek, mit hozzanak, mennyien jöjjenek...) Közben megyek anyámhoz a vizsgálóba, már nem bír feküdni, türelmetlen, fázik is. Megmondom, hogy szállításra várunk, maradok mellette, nagyon sokan vagyunk benn. Alig lehet az ágy mellé férni. Nem érem el még a párnáját sem. Azért valahogy megoldjuk.

Vera beszól, megjöttek a betegszállítók. Megyek. Nem, most nem anyám következik. Most Sárbogárdra és Polgárdiba, majd itt városba kell szállítaniuk. Ha visszajönnek, még akkor is öt beteg van anyám előtt. Innéttől Vera átveszi az irányítást, jöjjön a vejem és még két erős férfi, összegondoljuk, hogy mi van nálunk és mit kell hozniuk. Megyek anyámhoz, elmondom, mi a helyzet. Beleegyezik. Örül neki. Most már csak egy bő órát kell várnunk, nyugtatom. Kimegyek a vizsgálóból, utánam szól: Hajrá Magyaroszág!

Imádom.

Még van benne irónia, ennyi évesen, egy ilyen nap után!

Műszakváltás van. Egy hirtelen gondolattal odamegyek a sürgősségi, éppen távozó asszisztenséhez. Megköszönöm az empátiáját, kívánok neki jó pihenést, és előállok még egy kéréssel, ajánljon egy beteghordozót, aki szerez nekünk tolószéket, és segítségünkre lesz az előkészítésben, mert a család megoldja a hazaszállítást. És segít. A fiú a tolószékkel együtt 50 kiló. És ő is segít. Segít a nadrágot anyámra ráadni, szerez magának még egy beteghordót, akivel beültetik anyámat a tolószékbe. Kiveszem a dzsekim polárbélését, azt adjuk anyámra. Anyám arca sugárzik, amikor a folyosóra kikerül végre. És ül. Büszkén. Megyünk haza.

Közben megérkezett a vejem, jöttek vele még ketten segíteni. Nem könnyű anyámat az autóba beültetni, de azt is megoldják. Indulnak. Boldogan nyomom a jattot a fiú kezébe, mondván, hogy ma ő volt a legtöbbet segítő ember számunkra.

Megyünk Verával a fehérvári gyepűn (messze van még Zámoly), csendesen beszélgetünk. Tudjuk, hogy anyám személyi integritásának vége. Tudjuk, hogy már nem is tiltakozik ellene. Tudjuk, nehéz idők jönnek. Beszélgetünk a tennivalókról, arról, hogy merre és hová kell fordulni, s arról is, hogy ki és mit iszik otthon majd.

Kilencre vagyunk Bicskén, ő indul is rögtön Mányra.

Egy óra múlva sms-ben megkérdezem, hogy mi a helyzet. Jön a válasz, hogy anyám evett, ivott, pisilt, majd lefeküdt és már alszik. Írja a leányom, hogy szeret és kíván boldog új évet. Megköszönöm, és írom, hogy szeretem.  

Széltében vagy hosszában

Imádom ezeket a pénteki együttebédeléseket, amikre sajnos egyre ritkábban kerül sor.

Mint ahogy imádom idősebbik sarjadékommal a reggeliket, amikor mindent előveszünk, van amit csak melegítünk, van amit csak pirítunk, van amit meg is sütünk. Aztán nekiállunk és egy órán keresztül csak eszünk,  eszünk,  mi több csemcsegve eszünk, és beszélgetünk. Sajnos erre is egyre ritkábban kerül sor.

Imádom cimbim cimborájával a vacsorákat és reggeliket  - ez utóbbit infantilisen korán, reggel hatkor -, mert jó enni adni neki, és jó vele együtt enni.

/Tegnap volt a napja, hogy az új eszközt – még névnapomról ajándék – beüzemelte fiatalabbik sarjadékom gondolván azt, hogy milyen egyszerű, mert náluk is az volt. Igen ám, de itt minden másképp működik, interneten jön a televízió is. Már rég Keith Richards pengetett a készüléken a YouTu-ról, de még a csatornák nem voltak sehol… Nem mintha annyira hiányoznának, mert híradónézésre használom a tévét, s időnként elkapok rajta egy-egy néznivaló filmet, aztán annyi. Meg is lennék nélküle, de a filmklubunkhoz nagyon kicsi és kényelmetlen volt már a számítógép monitora. Alig fértek el a skacok előtte, nem szólva arról, hogy nekem is figyelnem kellett az aktuális filmre, mert jöttek a kérdések, csak jöttek. Ám lőn a probléma megoldásához Józsa Laci – mert, amit Józsa Laci megcsinál , az megvan csinálva (így!), mondta annak idején tanult barátném -, akihez legott fordultunk, aki varázsszót adott a szükséges kábel megvásárlásához, s aki a végső kétségbeeséskor azt mondta, ha nem telefonálunk, akkor egy órán belül itt is van. Itt volt, de már nem kellett bejönnie, mert a ’másik’ távirányító mindent megoldott. Summa summarum, tanulhatom az eszköz kezelését. ’A’-ban bízom, ő mindent tud, majd megtanítja nekem is./

Nem tudtam a beüzemelés pontos idejét, csak annyit, hogy pénteken lesz. Már előző nap eldöntöttem, hogy mit is főzök magamnak a következő két napra, amikor jött a telefon, hogy mi ma az ebéd, jó lenne itt ebédelni. Persze, hogy nem volt megfelelő, tekintettel az allergiákra, érzékenységekre és az éppen esedékes diétákra. Ellenben gyorsan megegyeztünk abban, hogy mi is az, ami mindenkinek jó. A szárított vargányából a gombaleves részéről mellőzhető, de milyen jó lenne végre egy paprikás krumpli. Csütörtökön láttam Jánosomnál hagyományos füstölésű bordaszegélyt, nagyon gusztusos volt, vettem is belőle. Aztán itthon azon gondolkodtam, hogy vajh’ miért is vettem meg.  Hát, ezért. Akadt még a krumpliba nyár végéről lefagyasztott paradicsom és paprika is, meg mellé savanyított karfiol és enyhén csípős, ecetes almapaprika.  

Ebédeltünk és beszélgettünk. 

’Á’-ról, 

aki végre olvas! Elolvasta a hét Harry Potter-t, és most már mást is olvas. A napokban arról érdeklődött, hogy nehéz dolog-e regényt írni. Az oké, hogy olvas, de éjszakába nyúlóan, majd jön a reggeli ébredés, amikor csak ül és ül az ágya szélén, nincs jelen, valahol máshol jár, a zokniját a kezére húzza, és bámul a világba. Mindeközben éjjelente megjelenik a szülők ágyánál, hogy rosszat álmodott, részletesen el is meséli, majd viheti a cuccát és befekhet a szülők közé, mellé.  Nem eszi meg a tízórait, nem eszi meg az almákat, nem eszik gyümölcsöt és éppen taknyos megint, árnyéka önmagának. Valahol tényleg, máshol él. Lehet, hogy sokkal érzékenyebb, mint ’A’?

’A’-ról, 

aki beleveszett az internet világába, nem olvas, sőt már beszélni sem tud, csak az ’izéket’ használja alanyként, állítmányként, tárgyként, határozóként és jelzőként egyaránt, pedig jövőre felvételiznie kell, s mi lesz majd akkor. Ilyet mégsem tehet majd. ’A’ azt is elmondta, hogy ’Á’ regényt ír, látta, sőt kijavította a helyesírási hibákat – nagyon sok volt – benne.

’D’-ről, 

aki ellenben eszik, szendvicseket kér tízóraira és almát is, aki már összeolvas. Jó ránézni, mert végre nem folyik a takony az orrából, kicsattan az egészségtől és telis tele van energiával.

Sorra kerültem én is. Felszólító módban. Miszerint írjak! Írjak V-ről. (Meglepődöm, mert az apja,  és nem hívta így sosem.) Írjak V-ékről. Írjak a gyerekkoromról. Írjak filmekről. Mondom, az írás nagyon időigényes, és nem is vagyok olyan gyors, hogy leírjam azt, ami a fejemben jár, a nagyobbik részét mindig elfelejtem. Kajánul szól vissza, na, ja, időigényes... ...neki mondom pestinek, hogy hol folyik a Duna…  

Ma reggel fölébredtem és üldögéltem. Nem az ágy szélén, és a zoknimat sem a kezemre húztam. Üldögéltem a konyha ablakával szemben, ittam a kávécskámat, bámultam a cinegéket, vártam Szilaj fölbukkanó krizantémos fejét, Kócos apró, fekete mancsait az ablakpárkány szélén, amikor eszembe jutott SimaAgyú kolléganőm bölcs mondása:  A gyerekek nem úgy nőnek, hogy egyszerre széltében és hosszában, hanem vagy széltében, vagy hosszában. ’A’-val sem történik más. Az elmúlt félévben megnyúlt, keskeny lett a csípője, széles a válla, sűrű, sprőd haja meghullámosodott, lehet frizurát vágatni, mindezzel egy időben fölengedett, kinyílt és kilazult. Határozottan kellemes, mosolygós, csinos, kedves kamasz fiú lett belőle. Ennek most volt itt az ideje. Majd elhagyja az ’izéket’, s visszatér a tőle megszokott választékos verbalitáshoz. Szerintem nincs veszve semmi. Tudom, SimaAgyú kolléganőm nagyon bölcs volt.

Leültem, s úgy döntöttem, ismét írok a blogba.

Bokszos

Sohasem állhattam doktorBéBét, nem mintha nem lenne a mai napig jeles képviselője tanult foglalkozásának, azonban volt egy megjegyzése anno ’87 körül, ami ma eszembe jutott. Egy be nem jelentett repülőgépes permetezés után birkahullákat kerestünk és számoltunk Pócalján, Póctetőn és a Máléhegy környékén. A dögök számlálása közben beszélt azokról a síró-rívó öregasszonyokról, akik elhízott, ocsmány, korcs kutyájukhoz, házhoz hívják őt. Egy kutya nem haszonállat. – mondta. Egy állat kevesebbet él, mint az ember. Tessék ezt megérteni. Tessék ezt tudomásul venni. Nem volt nekem akkor sem kutyám, sem macskám, sem haszonállatom, de megállt bennem az ütő. Akkor sem szívleltem, amikor Gábor mellett asszisztálva Pamacs műtétjénél megkérdezte: Mennyi idős a kutyus? 13 válaszoltam, s gondoltam: Nyazsgem, Pamacs nem kutyus, Pamacs PULI.

Na, ez jutott ma eszembe, amikor szomszédAttila kihúzta Bokszost az ólból, és hátra vitte a féltető alá a talicskán. Ma nincs sintér. A kertbe több tetem nem kerül. Szilajjal nem lehetett bírni, valamit tenni kellett. Holnap hívom Gábort, érvényteleníteni kell a chipet.

Nem, nem volt váratlan, ősz óta gyöngült, nehezebben mozgott, a szeme hályogos volt, azt vettem észre, hogy süketül is. Már nem evett sokat, de még lelkesen ugatott, eljárt a dolgára. Szilvesztert a szabad ég alatt töltötte minden rinyálás nélkül. Tegnap délután ugatva fogadott, s ma reggel megkapta az orrsimogatást.

Bokszos, korcs volt, ahogy a családi fáma tartotta, több mint németjuhász. Sosem volt csúnya, viszont időnként túlsúlyos, mert mindenkit lerabolt. Bokszos volt az a kutya, aki kénytelen volt Pamacsnak, Szilajnak behódolni. Nem tartozott az okos kutyák közé, a nehezen megtanult parancsot nagyon gyorsan tudta elfelejteni. Simán beengedte a betörőt. Egyszer szökött ki a kiskapun. Egyszer vertem meg (nekem jobban fájt), amikor ebből a szökésből hazajött…

Viszont szép volt. Zászlós farokkal, ragyogó, fekete szőrrel, rajongó tekintettel, igazi kutyahűséggel. Nem állított váratlan helyzetek elé, nem szedett össze kullancsot, tiszta volt a bundája, nem kellett vasárnap délelőtt riasztani az állatorvost miatta egyszer sem. 

Bokszos, már régen kifagyott a fügebokor, amiről leszedted az érett fügét, elment a gazdád, guta ütötte a barackfát, aminek az alsó ágairól leloptad a barackot, elpusztult Jaroszláv, akitől gerlét raboltál, itt hagyott tavaly bennünket Pamacs, a zsandárod. A kismacskák nagyon-nagyon régóta elkerülik ezt a portát, nehogy legyilkold valamelyiküket. A málnást felszámoltam az ősszel.

Szilaj megzavarodott. Áll az ólak előtt, nézi őket. Nem megy be egyikbe se. A tiédbe sem. Nem érti, miért van kizárva a kertből. Órák telnek el, mire iszik a tisztára súrolt, vizes edényből. Nem ugatja a járókelőket. Ül a teraszokon, hol elöl, hol hátul. A hátsó teraszon kiugat engem a házból, hogy simogassam meg a bongyor fejét.

Bokszos, nem tudok már sört önteni a tenyerembe, hogy megihasd. Elemér sem ad neked fröccsöt, hogy utána kicsit pityókásan körbe csahold a házat. Egyik gyerek sem fogja meg a farkadat. S a befőzni való sárgabarackból sem kapsz többé. Ahányszor kinézek a konyha ablakán, hiányzol. Hiányzol Attiláék kazánházának oldalától, hiányzol a tuják alól, hiányzol a teraszról, amint ott tévézel, hiányzol az ólból. Nem furdal többé a lelkiismeret, hogy talán kevesebb figyelmet kapsz... 

Bokszos, nem voltál elhízott, ocsmány, korcs. Én sem vagyok síró-rívó öregasszony, csak addig, míg ezt mind leírtam arról a jószágról, aki 11 éven, hét hónapon és négy napon részese volt az életemnek. 

Szösszenetek hazalátogatókról

Sosem szerettem visszajárni oda, ahonnét már eljöttem. Nem kivagyiságból, nem rátartiságból, nem gőgből. Gyerekkorom emléke, hogy Nagyapám felesége (Anyám mostohaanyja), a Mama, hazalátogatásunkkor mindig felsorolta, ki, hogyan és mire vitte. Gyerekeszemmel ez dicsekvésnek tűnt, és igazán nem szerettem. Ami nekem fontos lett volna, más fülét/agyát talán felesleges információként érte volna. Így nem mondtam el. A dicsekvésnek nem volt helye családunk életében. S talán nem is volt mivel dicsekednünk…

Hazalátogatni számomra annyit jelent - akár családban, akár szeretett rokonnál, akár rég látott barátnál vagy egy régi helynél -, hogy otthon érzem magam, biztonságban, nyugalomban, melegségben, szeretetben.  Nem beszélek, hanem beszélgetünk. Nem rakok rendet, nem kritizálok, nem fintorgok sutyiban. Megeszem az ételt, amit elébem adnak, és jól esik, mert ketten vagy többen eszünk. Megköszönöm. Nem jut eszembe sem az életembe, sem a másikéba való rendrakás, selejtezés.

Talán sosem jut eszembe, hogy erről írjak, ha Babuka nem hív föl tegnap este és nem kérdi meg, elküldje-e csoporttársunk fotóit. Igazán jól néz ki. - mondja. S már sorolja is, melyik kép hol készült. Megkért rá? – kérdem. Nem. – jön a válasz. Nem kívánok leselkedni. – felelem.

Ma eszembe jutott az esti beszélgetés. Eszembe jutott az is, ha rendezni akarta volna közös dolgainkat, akkor jutott volna idő egy telefonra, egy mail-re… Ó, és netalántán akár egy becsöngetésre… Mondjuk, személyesen. Egy hónap hosszú idő. Az is eszembe jutott, jobb hogy nem tette. Még megkérdeztem volna, látott-e masírozó fasisztákat, halotta-e a giovinezzát nótázni valahol… Gonoszság lett volna tőlem. És teljesen felesleges a bántás. Juthatott neki így is bőven.  Igazán nem irígylem tőle a megtapasztalt provincializmust, a meghallgatott panaszkodásokat, a családi feszültségeket, az egymás közötti ’megnemértést’, a kicsinyességeket, az idegenérzést.

Nem haza látogatott, csupán megnézte Magyarországot.

S nem érti az egészet.

Ma azt hallottam, ha valaki amerikai akar lenni, el kell felejtenie a múltját.

Vajon képes rá?

(Ez nem is volt történet, csak egy fikció.)

A másik viszont történet.

Leányom kérdezte, el tudom-e vállalni a fiúkat szombat délutánra is, mert találkozna barátnőjével, aki három év után hazalátogat. A fiúkat elvállaltam, a délelőttöt amúgy is nálam töltötték volna. Közeledett az időpont, és ahogy közeledett, úgy egyre bizonytalanabbá vált a találkozás. Végül nem fért bele az időbe. Ecsetelhetném Leányom elfoglaltságát, három gyerekét, a hétfői iskola- és óvodakezdést, saját tanulnivalóját, férjének heti hatnapos munkáját, az egyedül szabad vasárnapot és a jövő hét zsúfoltságát… Nem az én ügyem. De itt van ez a jeges-vödrös versposztolás a Facebook-on. Ez a ’versposztolós cucc’ a barátnőt is utolérte. Némi fanyalgás mellett (amit tökéletesen megértek, mert nagy a szegénység ott, ahol ’kedvenc’ vers van!) kiposztolta Tóth Krisztina Léghajó című versét. Ó, Barátom! Igazad van, 'selejtezni' kell! Csakhogy ez a 'selejtezés' az én időmet baltázta el. Tudod, az idő kizárólagos. Mindenkinek annyi van, amennyi neki jut. A tisztelet a másik ember iránt pedig ott kezdődik, hogy az idejével nem gazdálkodunk, nem osztjuk be, nem pazaroljuk. Most csak az én időmről beszéltem, amiről nem is tudott. Leányomét nem említettem, amiről lehetett némi tudomása…

A barátság hol kezdődik, azt többnyire tudjuk. Azt csupán sejtem, amennyiben igazi az a barátság, hogy időink végeztéig tart. Ami ennél korábban véget ér, akár egy selejtezés során is, az nem tekinthető barátságnak.

Ami még eszembe jutott:

Kliensem magyar utónévvel jelentkezett be. Anyja születési családi neve alapján vélelmezhető volt magyar állampolgársága. Hivatalos tudomás, hivatalból vizsgálni kell a vélelmezhető magyar állampolgárságot. Kliensem nem kívánta ezt. Elmesélte, hogy nagyszülei a háború alatt vándoroltak ki Magyarországról. Megfogadták egymásnak, hogy soha többé nem szólalnak meg volt hazájuk nyelvén.  A fogadalmukat betartották. Elküldtem azzal, hogy nem tudok az ügyében másként eljárni, köteleznek a normák. Megértettem őt, azonban volt bennem némi kajánság. Ez a látens személyi állapot megmarad a leszármazottak hosszú soránál…

A szombat nehéz délutánja

/Ellenfényben/

Ezek a papírok nem az én papírjaim. Rendezni ezeket sosem fogom.  Miután elmentetek gyorsan elpakoltam azt a kis maradékot is, ami teljesen mentes volt a kultúrháztól, ’rendet’ raktam és csináltam egy kereszthuzatot. A fejemben nem tudok.

Ezekről a papírokról nincs jó emlékem, sem az időről, ami körülöttük volt. S abból az időből vannak emberek, akiknek visszaköszönni sem akarok, nem hogy köszönni. Semmilyen közösséget nem kívánok velük, még fizikait sem egy légtérben.

Nem emlékszem az évre pontosan, talán 1983. volt. Az lehetett, mert akkor vettük a sátrat és mentünk el a Mátrába, majd onnét Hajdúszoboszlóra. ’Szabadságáról visszarendelem.’ – jött a távirat nagy megdöbbenésre. Mi hárman maradtunk Szoboszlón, Ő hazajött egy vagy két napra. Visszatérve szűkszavú volt, fegyelmit indítottak ellene. A ’Napokon’ abban az évben Vasarely szitanyomatokból kiállítás volt. Szabadság előtti utolsó este bontották a kiállítást. Nem tudom, ki volt, aki elpostázta vagy szállította. Tény, hogy két kép hiányzott és ezt a két képet a szekrényében találták meg. Annyit mondott az egészről, észrevette, valaki beleturkált a kiállítási anyagba és félretette ezeket a nyomatokat. A fegyelmi lezárult szeptember környékén. Nem beszélt róla. Nem tudom, találsz-e bármit is erről a papírok között. Ő pedig közös megegyezéssel kérte a munkaviszonyának megszüntetését. Jóhiszemű, jogcím nélküli lakáshasználók lettünk, a következő év tavaszán már az Akácfa utcában laktunk. Ez volt az eocén-program hozadéka, 60 lakás, 60 tanácsi bérlakás. A nagy lakások senkinek sem kellettek. Velünk élt már Nagymami és nekünk erre szükségünk volt. Emlékszem, Noémi mutatta meg. Pontosan azt a lakást néztük meg, amibe később költöztünk. Ezt már én intéztem egyedül. Néhány héttel később elmentünk mindannyian megnézni.

Sosem éltünk nagy baráti körrel, különösen itt nem. Mégis voltak, akik ezután elmaradtak mellőlünk. Akik maradtak, máig megmaradtak. Az sem volt egyszerű, amikor a Kossuth téren átvágva azt hallottam két suhanctól, hogy V. Vasarelyt lopott. Kiborulva mentem be Pistához vagy Ilonához. Akár mellettem is lehettetek volna és hallhattátok volna Ti is…

Helyettese? Volt helyettese. Utána vezető lett. Miként viselkedett ebben az ügyben? Nem tudom. Csupán csak sejtem. Valamiért sértve volt-e, bántva volt-e?  Bosszú volt-e benne? Ezt sem tudom. Csak azt, hogy kinevezték évvégén (a következő év elején?) annak ellenére, hogy nem tartották alkalmasnak az állás betöltésére.

Még most is elgondolkodtat, vajon mennyit ér egy szitanyomat? Miért is kellett volna az? Hova lehetett volna tenni?

Valahol a dossziékban van Vasarely. A kiállítás meghívóján saját aláírással. Elment – emlékszem – valamelyik budapesti kiállítás megnyitójára, s ott íratta alá. Aki megtalálja, azé lesz.

Máig sok bennem a miért, s az, hogy igazándiból erről a történetről ki tudna valóságot mondani…

Érdekes, maradt mindezek után Pista, Ilona (a főnökei voltak), maradtak Vojáék, megmaradt János. Viszont eltűntek Székelyék, Csizmadiáék… Nem szeretem, ha Laci rám mosolyog és hív a kórusba énekelni. Nem csupán a beszűkült hangszálak miatt. Sosem fogom elfelejteni a Josquin valamelyik évfordulóján Székely Zolival előadott csasztuskáját.

S mindez semmit sem von le abból, hogy a ’Napokat’ Ő találta ki. Járt utána, ágált, veszekedett érte, kigazdálkodta, támogatókat gyűjtött. Ha kidobták az ajtón, visszament az ablakon. Megírta az előterjesztéseket, a határozati javaslatokat. A jubileum alkalmából megidézett szöveg egy testületi határozat kiragadott része lehetett. Olyan része, amely a jubileum napján is megállt a helyén. 

Nekem ez volt az elégtétel.

Látni fogod, amikor átnézed, hogy a munkáiban mindig ott van az átgondolt, szakmailag részletesen kidolgozott és alaposan megindokolt, igényes program egy településért, a település lakójáért, az emberért.

Nem pakolok ki semmit, nem borítok senki elé semmit.

Sok a tüske.

Sértett vagyok.

Indulatos lennék. 

Itt marad

'Ülünk, ülünk a mindenség szélén, tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?'  
Ülünk, ülünk két különböző kontinensen, a világháló mellett, egy-egy monitor előtt és nézünk bele a semmibe. 
'És várunk, csak várunk szomjasztó várásban, átalfolyik rajtunk a világosság...'

Karácsony közeledtével nem engedheti meg az ember magának a haragot. Különösen nem, ha az a harag nem is nevezhető igazán haragnak. Csupán csak felindulás. Hirtelen felindulás. Alapvetően részemről. Felelőssége van annak, aki farkast kiált. Mindegy, honnét teszi. Belülről-é avagy kívülről. Mindkettőre ugrom. A nyolc hónapos felfüggesztés véget ér. 
S most ez az ötéves levelezés is véget ér. 
Sértés, bántás és indulat nélkül.

És így jó.

Nincs arra szükség, hogy magunkat cenzúrázva írjuk leveleinket. Folyton folyvást felülvizsgálva, dicsekedtem-e, sértettem-e, bántottam-e... Leveleink feltehetően - mások által - felülvizsgáltak. Nem reagáltál az utalásomra, s ebből megértettem, amit értenem kellett. Közös megegyezés, a politikát kerüljük. Miközben mindketten ugyanazokat a képeket látjuk, cikkeket olvassuk. Ide gondolsz és oda gondolok. Nem szörnyülködsz a Blaha Lujza téri sorban álláson. Nem írom Neked, ezek a sorok nap mint nap ott vannak a város különböző terein, s ha összeraknánk mindet, pontosan ilyen hosszú lenne akkor is. Érzem a számonkérést és a szemrehányást. Érzem a kimondatlan kérdést, miként tudsz ott élni, drága barátném. Számon kéred a közös szellemiséget. Megállapítod, hogy a véleményeltérés erre a közös szellemiségre rácáfolt. Pedig nem volt véleményeltérés. Csak két különböző élethelyzet. Két különböző kontinens. A hétköznapjaim ismertsége. Továbbra sem tudok meghatódni a kivándorolni szándékozók, a kivándoroltak nyilatkozatain. Tudom és tőled tudom, hogy nem könnyű. Mégis azt mondom, nem megoldás. Nem ez a megoldás.

Említed a dicsekvést. Rögtön föllapozom az emlékezetem. Tudtommal nem dicsekedtem. Írod, aki itt él már nem is veszi észre. Mivel is tudnék dicsekedni? Talán az unokáimmal? Ha róluk írok, nincs bennem ilyen szándék. Tőlük kapom a feladatom. Örülök, ha nyomot, jelet hagyhatok. Sokat beszélek róluk és örömmel teszem. Ezt is mellőzöm a levelezésből.

Lennének még a bajok, az aggodalmak, a testi-lelki nyavalyák. Miért is terhelnélek mindazzal? Te sem teszed. S egyébként is rögvest, újra ott lennénk a politikánál. Abban pedig megegyeztünk...

Marad az időjárás. Valóban kellemes november volt a szokásos, szörnyű, szürke, nyirkos novemberek helyett. Ó, persze! Decemberben itt a böjtje hosszú, szürke, nyirkos hetekkel. Ezt az anticiklont nem lehet megúszni. Sohasem. Jön a válasz: 'Ne félj, a tél megfog gyötörni,/Mint máskor, hogyha akar.' Jelenteném, de visszafogom magam, hogy nyugalom, a grófi szérűn a helyzet változatlan. Metaforák sejtekbe épülten. Helyette érdeklődöm, kérdezek. Segíteném a levelezést. Hivatkozom a közelgő napfordulóra, s arra, hogy onnéttól már akár a tavaszt is várhatom.

Tudom, egyedül vagy éppen. Tudod, mindig egyedül vagyok. Számolom a napokat. Próbálom visszafogni a türelmetlenségem. Kérdésekre választ nem kapok. Nem küldök zenéket, a világhálóra Te is felmehetsz. Nem küldök semmit, megegyeztünk kizárjuk a politikát. Írhatnék Szilajról. Akár most is. Hiszen napok óta figyelem, fakul a palaszürke, bohócos orra. Kevesebbet eszik. Válogat. Aztán ma látom, amint fekszik az első teraszon, kinyúlva, kényeskedve, mint egy úriasszony a havi baja idején. Tökéletesen rátapintok a lényegre. Tüzel és előadja a szenvedőt. Számolok. Közben olvasom, hogy a szukák mindenkivel összevissza, de a komondor szukák monogámok. Atyaég! Szilaj szívszerelme szomszédom blökije, egy bullterrier származék. Keresem a kiválasztott komondor kan gazdájának telefonszámát. Írhatnék Celesztinről is. Elfoglalja a kanapé felét és állát a karfára téve szundikál álló napon keresztül. A kasztrálás ellenére éjszakánként csavarog, Szilveszter délutánján sérült manccsal szedtem össze az utcán. Macskalányok után kajtatott.

Ezek napközbeni apró villanások. Csak itt leírva foglalnak sok helyet.

Karácsonyra a fülem ad ötletet. Braduari. Öregen, kopott hanggal, a szokott, lógó ülepű nadrágjában. Szándékosan ez, és nem a film. Hozzá a dóm havasan. Dehogy várok elismerést ezért. Teljesen felesleges. Inkább bántó. Örülök, hogy felismered. Ez a dal a várakozás, a készülődés izgalmát eleveníti fel bennem. Gondoltam, ez közös. Nem sért semmit.

Rövid párbeszéd a szilveszteri tűzijátékokról meg kölcsönös jó kívánságok. Tudom, az év eleje sosem egyszerű. Tudom, most készíted a német adóbevallásod. Virtuális bökés egy animációval. Meglepetésemre műkritika jön. Nem, nem olvastam a várományos díjakról. Egyáltalán nem érdekel egyetlen várományos sem. Nem azért küldtem.

A biztosítékot a levél helyetti képsor veri ki. A munka szép. És nem ezért. Tudom, hasznos. Jobb lett volna, ha külön küldöd nekem és külön Babukának.  Egyszerűbb egy jelzés, ahogy később jön is az utolsó levélre.

Nem lehet úgy írni, hogy folyamatosan revideálom magamat. A bizalmatlanság nem épít semmiféle kapcsolatot.  Elképzelhető, amint írtam az elején, hogy mindketten ülünk, ülünk és… Mégis jobb ez így.

Marad a Braduari dal. Örökre. Visszahozza a készülődést, a várakozást, a találkozást. Vasárnap a dómban  együtt imádkozunk. Még felbuszozunk a piazzáléra. 

A szelektív emlékezetről

Határozottan tetszik ez a napló, csak úgy. 

Ide hol írtam, hol nem. A nyár folyamán és ősszel leginkább nem. 

Előre szólok személyes lesz. Nagyon. Ígérem, nem lesz szelektív. Viszont hosszú. 

Más korosztály vagyok, úgynevezett Ratkó-gyerek. (Mindig sokan voltunk. Óvodában, iskolákban. Nyuggerekként is. Pedig sokan hullottak el már közülünk.) Szüleim életen keresztül hordozták, Anyám még ma is hordozza, a háború okozta traumákat, a traumák miatti hátrányokat. Nagyszülőm egy volt, anyai nagyapám. Hat dédszülőmet ismertem és őrzök igen kedves emlékeket tőlük, róluk. 

Emlékszem gyerekkori disznóölésekre, kukoricamorzsolásokra, fokhagymafejtésekre, névnapi, születésnapi összejövetelekre, hajnalba nyúló kártyázásokra. Totális tv nélküli világra. Emlékszem apám téli esténkénti, önfeledt olvasásaira. Vele jártam könyvtárba. Emlékszem anyám torzsalkodásaira, hogy nincs lefoglalva a gyerek, nem kapott elég munkát, mert olvas. (Apró gyerekként tanultam meg a gyors olvasást, felnőttként jöttem rá, milyen kincs van a birtokomban. Időnként vissza kell fognom magamat, ha olyat olvasok, ami nagyon tetszik.) Emlékszem a vasárnapi kismisékre délelőtt, és délután a matinékra a moziban. Emlékszem nagy szegénységre (mai eszemmel tudom, hogy az volt), filléres gondokra, de ez faluhelyen másként van. A kertből mindig van valami. A levesbe, főzelékre mindig kerül zsírzó. A rokonságtól kóstoló a disznóvágásról. (Szüleim később mesélték, hogy ketten, a begyűjtéses időszakban, miként vágták le a mi 'dezsőnket'. Ők ügyesebbek voltak.)Vagy nem veszik át a hízott libákat (56-os emlék) és az egész nagy család libát eszik ősszel. Emlékszem az óvodára és arra, hogy anyám mekkora ordítozás (én ordítottam) közepette tudott csak elcipelni oda. Aztán iskola, klott köpennyel, klott köténnyel. Elsőáldozás. Kisdobosavatás. Bérmálás. Úttörőavatás. Vasárnap kismise. Hétközben őrsi gyűlés. Valahol már van tévé is. Összegyűlnek az emberek, kalákában nézik. Emlékszem, láttam a Tartuffe közvetítését. Még Majorral. Emlékszem a hangulatára. Emlékszem az elvárásokra velem szemben. Nem volt gond, könnyen tanultam. Emlékszem anyám spontán vetéléseire, várjuk a mentőt, féltem, hogy meghal. 

Öcsém születése után Pécsre költöztünk. Tízéves múltam. Kamaszévek. Daccal, konoksággal, szembeszállással. Senkinek sem volt egyszerű. (Sok fogadalmat őrzök innét. Nem felejtettem el talán egyet sem.) Tévé már van. Saját. A családnak. Egyedüli tévés emlékem innét a Tenkes kapitánya. Az semmi, hogy néztük. El is játszottuk. 

Mecsek. 

Erdők. 

Gombázások. 

Nagy csavargások. (Már felnőttként, két gyerekes anyaként jutott eszembe, hogy milyen veszélyesek is voltak ezek a csavargások. DE! Nem kellett sem térkép, sem GPS, mindig hazataláltunk.) 

A Mecsek és a város sokat adott. Nagyon sokat. Korombéli sajátosság, egyszerre volt Illés és Omega, Beatles és Rolling Stones. (Metró is, de azt sosem kedveltem.) Gregorián, barokk zene, bécsi klasszikusok, romantikusok, veristák, XX. századi zene, jazz. Nagyon jó középiskola, nagyon jó tanárokkal. (Akkor is jónak tartottam, nemcsak most.) Ó,  hogyne! Néztük a Ki mit tud-ot is, meg a táncdalfesztivált... Arra viszont nem emlékszem, hogy ez központi kérdés lett volna az életünkben. Sok, sok könyv. Színház Bánffy Györggyel, Haumann Péterrel... Hangversenyek, koncertek. Énekkar. Versenyek, fellépések. 

Emlékszem türelmetlenségre is. Emlékszem a miniszoknyára és arról a véleményekre, emlékszem a fiúk hosszú hajára és arról a véleményekre. Emlékszem a leszólásokra a beatzenét illetően. Emlékszem a korosztályomat ért minősítésekre. Emlékszem a tánciskolára, a koszorúcskára, a szombati össztáncokra, szalagavatókra. Emlékszem klubokra. Emlékszem szerelmekre. Emlékszem filmekre. Emlékszem a mozikra.

Baranya, etnikumot tekintve, tarka. Svábok, sokácok, bunyevácok, cigányok. Ott éltünk egymás szomszédságában. Ne hidd azt, hogy egyszerű volt. Mentek a hétköznapok, ment az élet. Nem volt probléma mindaddig, míg nem jött az összezördülés. Akkor viszont sértésként lesvábozta, lecigányozta, lebunyevácozta, lesokácozta, leparasztozta egyik család a másikat. Majd ment tovább az élet. 

Főiskola, kollégium, szabadság. Nagy szabadság. Nagy nehézség. (Baromira tudtam rühellni a koleszt. Egy évig.) Önálló gazdálkodás.  És filléres gondok. Szakmai gyakorlatok. Vizsgaidőszakok. Ellógott szorgalmi időszakok. Bulik!!! (Képes voltam a főiskoláról lógni és egész nap tucatnyi paplan alatt izzadni, ha náthás voltam, csak hogy a buliban ott legyek este és kirázhassam magamból a ... A mit is? Már én sem tudom.) Nyári munkák. Nyári és évközbeni csavargások. (Rendesen meglaktuk az évfolyamtársak, csoporttársak családjait.) Budapesti kiruccanások. Művészkedések, világfájdalmak. Harmadév. Szerelem. (Sikerült összeszednem egy értelmiségi-dzsentri keverék bölcsészt, sok lila köddel. Tévedés! Nem bántam meg. Nem unatkoztam sosem mellette. A lila köd lehámlott róla.) Abszolutórium. Házasságkötés. Államvizsga. Irány Darány! 

Budapest. Albérletek, ágybérlet. Munkakeresés. Munkába állás. Szeptemberben egyházi esküvő a családoknak. Összehoztuk őket. Nem volt semmi. Végre elfogadható albérlet. Egy havi fizetésért. A Böszörményi úton. Kölcsönkérés hónap végén apóstól. Ciki. 30 boríték. Napi költségvetés. Kedves Uram állásvesztése. Könyvet árul Kelenföldön. Műszaki ügyintéző lesz Szigetszentmiklóson. Közben végzi az egyetemet. Kázust csinál abból, ha nem jelesre kollokvál. (Biztos, ami biztos, elkísértem államvizsgára és megvártam míg bemegy.) Egy napon jött a hír a terhességről és az elnyert, kétéves olasz ösztöndíjról. Még mindig albérlet. Szigetszentmiklóson. Egyezség. Állást kell keresni. Akár vidéken is. Így lett Bicske. Szolgálati lakás. Első gyerek, második gyerek. Egy pelenkával. Nagy szegénységgel. Varrok ruhát magamnak. Varrok nadrágot az Uramnak.  (Később a gyerekeknek is.) Még nincsenek turkálók. Három év GyES. Vissza munkába, ami Budapesten van. A pályakezdésnél kapott értelmes, izgalmas munkának se híre, se hamva. Habverés és ollózás a kutatóintézetben. Elég. Munkahelyváltás. Másfél év értelmetlenség. Majd pályamódosítás. A gyerekek nőnek. Lassan, lassan újra hangverseny, újra színház, újra mozi. Az első autó. Roncs-Wartburg. (Így!) Kuporgatások és lemondások a nyári utazásokért. Országon belül. Majd országon kívül. Kempingfelszerelés. Nagy utak, nagy kalandok. Örökre szép emlékek.  

Közben apósom meghal. Anyósom hozzánk költözik. (Jelzem, 13 év volt.) Persze, persze. Emlékszem, volt Isaura is. Emlékszem, apró leányunk állt apja előtt és vitatkozott vele. Érvelt, mert előtte megkapta, hogy a veszekedés nem stílus. Magyarázta, nem tud miről beszélni az osztálytársakkal. (A tévénk leginkább rossz volt. Nem javíttattuk meg. Volt, hogy három évig nem működött.) 

A férjem ketyeg. Viszonylag hosszú idő után (volt vagy nyolc év) újfent állást veszett. Unta is már. Ő Budapesten talált munkát, én Bicskén dolgoztam. Kerestem magamat és sikerült megtalálnom. Újabb főiskola gyerekek és munka mellett. Teljes pályamódosítás. 

Szolgálati lakásból tanácsi bérlakásba. Szerencsére nagyobb (a bicskei gyűjtő erőmű hozadéka), de üres. Nőnek a gyerekek. Válnak a szüleim. Nekem gerincsérv. Kizáródással, eszméletvesztéssel, hat hónap betegállománnyal. Inkább pszichoszomatikus, mint szervi. Középiskola a gyerekeknek. Ők is Budapestre járnak. 

És eljő a rendszerváltás. Jegyzői állás Felcsúton (Haha! Vityát akkor a felcsútiak Alcsútdoboznak tulajdonították. - Inkább kisgazdák voltak Felcsúton. Nyakas református népség.) Férjemnek szakmai, gyerekeknek videós sikerek. Forr a bor. Zavaros. Fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik ebben az időben. Lakásvásárlás. Társasház. Férjem első munkanélkülisége. Egyik gyerek már egyetemen. Majd a másik. Anyósom halála. Házvásárlás. Önállóság. Nekem állásváltás. Szintén önállóság. Viszonylagos, de jól élhető. Közel húsz év következett egy olyan területen, ami már az enyém volt. Illetve nekem való. Családfenntartó leszek. Hosszú éveken át. Betegség. A férjem gyerekkorától aszthmás volt. A szívét készítette ki. Gyerekek befejezik az egyetemet. Munkába állnak. Kezdik az életüket. Veszteség. Halál. Egyedüliség. Nyugdíj. 

Nem írtam a háromhatvanas kenyérről, nem írtam a kétforintos lecsókolbászról. Nem írtam a húsért való sorbanállásról. Nem írtam napidíjról. Nem írtam a pártkáderekről és az ejtőernyősökről. Nem írtam a direktrívákról. Nem írtam a hozzánemértésről. Nem írtam a nemzedékeken és politikai rendszereken átöröklődő dzsentritempóról, dzsentrivilágról. Nem írtam a pártkatonákról. Nem írtam arról, mi volt a jó és mi volt a rossz. 

Én tudom. 

A rendszerváltáskor naiv voltam és reménykedtem benne, majd a gyerekeimnek jobb lesz... Egyetemi diplomával, alapos tudással, tehetséggel, jó adottságokkal. Megalapozott értékrenddel. 

Sosem vettem igénybe szakszervezeti beutalót a nyári szabadságokra, mert nem bírtam volna el a kereteit. Magunk erejéből utaztunk. Nem voltam egyedül és vezető is akartam lenni. Ez utóbbit nem érzem nagyravágyásnak. 

A világ felgyorsult közben. 

A politika ebben az országban túldimenzionált. 

S a szó még mindig veszélyes fegyver. 

Mindenki kezében.