...vagy inkább igényével?
Nem is tudom...
Ismét egy kegyelmi állapot! - gondoltam Újév napján, amikor kézbe véve a kávémat kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a nap ráragyogott a galagonya egyik ágára, élenken csillogtak rajta a bogyók.
Mint ahogy kegyelmi állapot volt az is, amikor a traumatológus azt mondta Szilveszter napján a fehérvári Szent György Kórházban, hogy nincs semmi olyan dolog, ami miatt benn kellene tartania 86 éves anyámat az osztályon. Aztán folytatta, hogy azonban az ultrahang talált némi vizenyőt a szív környékén, s ezért most át kell menni a sürgősségire.
(Előzőleg vittek el mellőle egy másik beteget, valahová, valamilyen további vizsgálatra, s a beteghordó halk megjegyzést tett, miszerint most kezdődik az időhúzás. A másik beteggel össze is találkoztunk a sürgősségin... Sőt! Mikor mi eljöttünk onnan este nyolckor, akkor őt még ott hagytuk.)
30-án késő délután hívott leányom, hogy anyám tudata nem tiszta. (Előző nap esett el, kétszer is. Biztonsággal megállapítható volt, hogy nincs törés. Ugyan az esés következtében szinte azonnal megjelentek a hematómák, vérhigítót szed. Elég ijesztőek önmagukban azok is.) Már beszélt a háziorvossal - mondta -, aki nincs itthon, nem tud kijönni, s aki azt ajánlotta, hogy hívjon hozzá mentőt, majd beviszik a kórházba, kap egy vérátömlesztést, úgyis vérszegény, az feltehetően segít majd. Már a gondolat is riasztó volt, kérdésére, hogy most mi legyen, válaszolni nem tudtam. Kétségbe is esett, hogy egyedül van a döntésben. Egyetlen használható ötletünk, hogy vendégeket vártak, a vendégek egyike orvos. Végül őt kérte meg, hogy nézze meg anyámat, R. azt javasolta, hogy reggel hívjunk ügyeletet, most - ismerve az egészségügyi ellátás körülményeit - semmiképp se induljunk neki az estének, az éjszakának, a kórháznál jobb helye van otthon. Sokkal jobb.
Másnap korai felkelés, mindent elintéztem hajnalban és reggel, ami napközben várt volna rám. Vera jött értem. A telefonomban lévő ügyeleti szám nem volt jó. Ki sem csöngött. A neten találtunk mentőügyeleti számot, s valóban a mentők jelentkeztek be azon. Elmondtam, mi a probléma, s arra azt választ kaptam, hogy fölösleges ügyeletet hívni, mert erre a bejelentésre ki se jön az orvos, a mentőket fogja küldeni, vagyis őket, s máris küldi a kollégáit, így megspórolunk legalább fél órát. Összenéztünk, elfogadtam. Neki álltunk a szükséges holmik összepakolásának. A mentő gyorsan jött, jól felszerelten, profi ápolóval. Az ápoló első kérdése az volt, hogy mi a beteg keresztneve, végig Anna néninek szólította, az út során tért át Annuskára, aminek anyám rettentően megörült. Pillanatok alatt rendezték át a lakrészt, hogy beférjenek a hordággyal, kértek személyi igazolványt, TAJ kártyát, valamilyen zárójelentést, egy közepes párnát a feje alá tettek, mondták, ne öltöztessük föl, teljesen felesleges, röntgenezni fogják, csak nyűg lesz a ruha. Anyám máris a hordágyon volt valamilyen, apró golyókkal teli hiper-szuper matracon, amiből később kiengedték a levegőt, bekötözték, betakarták, így rázkódásmentesen szállítható, világosítottak föl bennünket. Kitolták a hordágyat, csak pislogtunk, miként is tették be az autóba...
Vera maradt még befejezni az esetlegesen szükséges holmik pakolását, autóval jött Fehérvárra utánunk.
10.31-kor érkeztünk a kórházba. Ez volt az egyik időpont, amit megjegyeztem, a másik az este nyolc óra, az időérzékem a két időpont között teljesen elveszett. Nem először jártam életemben traumatológián, sürgősségin sem. Nem vártam a 'Vészhelyet' sürgését, forgását, az intézkedések filmbéli gyorsaságát. Nem voltak tévképzeteim.
Azonnal betolták a vizsgálóba, engem megkértek, hogy maradjak a folyosón. Maradtam és vártam. Sokáig vártam. Nem tudtam, mire és miért várok.
Egy óra múlva megérkezett leányom. Éppen az érkezése előtt láttam, hogy anyámat valahová vizsgálatra viszik. Beszélni vele nem sikerült. Azt már együtt néztük, hogy visszahozta a beteghordó, és előbb az egyik, majd a másik röntgenes helyiségbe betolta. Sikerült a vizsgálóba besurrannom, kérdeztem a beteghordozót, hogy éppen mi is történik. Válaszolt, hogy ő nem mondhat semmit, majd az orvos, az az orvos feladata. Benn a vizsgálóban - akkor még nem tudtam, milyen szerencsésen - kevés beteg volt, az egyik mellett ott a hozzátartozó is.
Elhatároztam, maradok. A nyitott ajtajú szomszéd helyiségben fogadták a 'lábon járó' betegeket, ott volt valaki, aki orvosnak látszott, és volt néhány ápoló, valamint asszisztens. Anyám reggel óta nem ivott, nem evett. Kérdésemre, hogy adhatok-e neki enni és inni, kategórikus nemmel válaszolt egy fiatal férfi, akiről kiderült, hogy ő az orvos. Eredményekre vár, nem tudja, kell-e műteni. Csak megtörölgethetem a száját, a nyelvét? Azt igen. Ki a vizsgálóból, a hátizsákomban a víz, a papírzsebkendő. Várakozás az alkalomra, hogy újra besurranhassak egy ajtónyitásnál. Először megtörlöm anyám szemét, homlokát. Kérek gézt és megtörlöm a száját. Mondom, nyújtsa ki a nyelvét. Nem érti. Mutatom. Nyújtja. Letörlöm vizes gézzel. Többször is. Orvos el. Az idő telik. Anyám szól, pisilnie kell. Keresek ápolót. Nem szabad felállnia. Akkor mit teszünk? Egy megoldás van. Pelenka. Pelenka? - szörnyülködik anyám. Az. - válaszolom. Nincs mit tenni. Nincs megfelelő nagyságú pelanka, de az ápolóval rávarázsoljuk azt, ami rendelkezésre áll. Anyám kuncog. További várakozás, hol kinn, hol benn. Vera készített még otthon szendvicset nekem, próbálok enni, nem megy. Hoz kávét. Megiszom. Várjuk az ovost, várjuk a vizsgálatok eredményét. Majd elhangzott a verdikt és mentünk a sürgősségire.
Várakozás a folyosón a sürgősségi vizsgálója előtt. Kis idő múlva betolták, s itt is mondták, hogy kinn foglaljak helyet. Ismét várakozás, ismét nem tudtuk, mire. Valamikor megjött az orvos, előzőleg megtippeltük Verával, hogy feltehetően ő az. Anyámat áttolták az orvosi szobába, engem beszólítottak. Az orvos már megtalálta a csákvári reumatológia zárójelentését és annak hátterét a számítógépen.
Kérdez. Válaszolok. Megvizsgálja anyámat, kér egy vérnyomásmérést. Magas. (Az enyém is az lenne, ha megmérnék, pedig engem nem vegzálnak.) Átrágja az ultrahang vizsgálat leletét. Kérdez a körülményelről, miszerint egyedül él-e a néni. Aztán újabb verdikt. Az a vizenyő, amit az UH mutat, vízhajtóval és vérnyomáscsökkentővel jól kezelhető, majd a háziorvos rendezi. Hurrá! - gondolom - Mehetünk haza. DE! Most még csináltat egy vesefunkció vizsgálatot. Annak várjuk meg az eredményét? Igen. Szükséges ez? - kérdezem. Persze. Mondom: - Nem evett, nem ivott reggel óta. Ó, ehet is, ihat is. - kapom a választ. A vérvétel problémás, a másik kezéből, lógatva azt, végre sikerül. Majd kérek betegszállítást haza. S kérem azt is, hogy most tegye meg. Ó, persze, hogyne, megteszi. Mennyi időt kell várni? Csak egy órát. Három, négyet szól közbe az asszisztens. Ismét kérem az orvost, most rendeljen betegszállítót. Megnyugtat, megrendeli.
Újabb órák, újabb várakozás. Anyám valamennyit eszik, de inni nem akar, mert akkor pisilnie kell. Anélkül is pisilnie kell. Újabb pelenka, most méretes, az ápoló nem kéri a segítségem, megoldja egydül, de megint kiküldenek. Ebbe a vizsgálóba be lehet menni, de az új betegek érkezésénél kiküldenek mindig. Érthető.
Majd végre szólít az orvos ismét. Megvan az eredmény. Mehetünk haza. Máris rendeli a betegszállítót.
- Most?
- Most. Most van zárójelentés.
- De hát.. kértem,..
- Most van zárójelentés.
- Mennyi idő ez?
- Merre járnak a szállítók? - kérdezi az orvos.
- Mórról jönnek vissza. - válaszol az asszisztens.
- Megoldja a család. Elvinnénk. - mondom.
- Csak egy óra. Várják meg. Szakszerűbb. - javasolja az orvos.
(A párbeszéd során jelen volt a recepciós adminisztrátor is, aki egy szót sem szólt. Annak ellenére sem, hogy nála gyűltek a megrendelések.) Bevetem érvként, hogy itt a leányom is, akit otthon délelőtt óta három gyerek vár. Menjünk haza, javasolja az orvos, majd a nénit hazaviszik a szállítók. Elkerekítem a szemem, ránézek az asszisztensre, és láttom a döbbenetet az arcán. Nem hagyhatom az anyámat egyedül, senki sem figyel rá, s maradunk abban, hogy türelmesen várjuk a betegszállítókat.
Először Verához megyek. Már a vejem otthoról győzködi, hogy eljön ő érte. Közben mindketten telefonálunk. Keresünk valami lehetőséget. Először Csillát hívom, mindenhol van ismerőse. Ezen a területen nincs. Hívom SzomszédAttilát, mentőápoló, tudja már, mi történt (telefonáltam a szomszédaimnak, hogy figyeljenek a kutyáimra, ha netalán áttörnek hozzájuk a durrogások miatt). Szolgálatban van, s mikor meghallja, mire várunk, rögtön mondja, hogy hat óra szokott lenni. Felajánlja, hogy ha jönnek ide, akkor találunk arra megoldást, hogy anyámat haza vigyék. Vera lebeszéli a vejemet arról, hogy elinduljon. (Mányon megindult a szervezkedés, mi kell, mit szerezzenek, mit hozzanak, mennyien jöjjenek...) Közben megyek anyámhoz a vizsgálóba, már nem bír feküdni, türelmetlen, fázik is. Megmondom, hogy szállításra várunk, maradok mellette, nagyon sokan vagyunk benn. Alig lehet az ágy mellé férni. Nem érem el még a párnáját sem. Azért valahogy megoldjuk.
Vera beszól, megjöttek a betegszállítók. Megyek. Nem, most nem anyám következik. Most Sárbogárdra és Polgárdiba, majd itt városba kell szállítaniuk. Ha visszajönnek, még akkor is öt beteg van anyám előtt. Innéttől Vera átveszi az irányítást, jöjjön a vejem és még két erős férfi, összegondoljuk, hogy mi van nálunk és mit kell hozniuk. Megyek anyámhoz, elmondom, mi a helyzet. Beleegyezik. Örül neki. Most már csak egy bő órát kell várnunk, nyugtatom. Kimegyek a vizsgálóból, utánam szól: Hajrá Magyaroszág!
Imádom.
Még van benne irónia, ennyi évesen, egy ilyen nap után!
Műszakváltás van. Egy hirtelen gondolattal odamegyek a sürgősségi, éppen távozó asszisztenséhez. Megköszönöm az empátiáját, kívánok neki jó pihenést, és előállok még egy kéréssel, ajánljon egy beteghordozót, aki szerez nekünk tolószéket, és segítségünkre lesz az előkészítésben, mert a család megoldja a hazaszállítást. És segít. A fiú a tolószékkel együtt 50 kiló. És ő is segít. Segít a nadrágot anyámra ráadni, szerez magának még egy beteghordót, akivel beültetik anyámat a tolószékbe. Kiveszem a dzsekim polárbélését, azt adjuk anyámra. Anyám arca sugárzik, amikor a folyosóra kikerül végre. És ül. Büszkén. Megyünk haza.
Közben megérkezett a vejem, jöttek vele még ketten segíteni. Nem könnyű anyámat az autóba beültetni, de azt is megoldják. Indulnak. Boldogan nyomom a jattot a fiú kezébe, mondván, hogy ma ő volt a legtöbbet segítő ember számunkra.
Megyünk Verával a fehérvári gyepűn (messze van még Zámoly), csendesen beszélgetünk. Tudjuk, hogy anyám személyi integritásának vége. Tudjuk, hogy már nem is tiltakozik ellene. Tudjuk, nehéz idők jönnek. Beszélgetünk a tennivalókról, arról, hogy merre és hová kell fordulni, s arról is, hogy ki és mit iszik otthon majd.
Kilencre vagyunk Bicskén, ő indul is rögtön Mányra.
Egy óra múlva sms-ben megkérdezem, hogy mi a helyzet. Jön a válasz, hogy anyám evett, ivott, pisilt, majd lefeküdt és már alszik. Írja a leányom, hogy szeret és kíván boldog új évet. Megköszönöm, és írom, hogy szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése