A szelektív emlékezetről

Határozottan tetszik ez a napló, csak úgy. 

Ide hol írtam, hol nem. A nyár folyamán és ősszel leginkább nem. 

Előre szólok személyes lesz. Nagyon. Ígérem, nem lesz szelektív. Viszont hosszú. 

Más korosztály vagyok, úgynevezett Ratkó-gyerek. (Mindig sokan voltunk. Óvodában, iskolákban. Nyuggerekként is. Pedig sokan hullottak el már közülünk.) Szüleim életen keresztül hordozták, Anyám még ma is hordozza, a háború okozta traumákat, a traumák miatti hátrányokat. Nagyszülőm egy volt, anyai nagyapám. Hat dédszülőmet ismertem és őrzök igen kedves emlékeket tőlük, róluk. 

Emlékszem gyerekkori disznóölésekre, kukoricamorzsolásokra, fokhagymafejtésekre, névnapi, születésnapi összejövetelekre, hajnalba nyúló kártyázásokra. Totális tv nélküli világra. Emlékszem apám téli esténkénti, önfeledt olvasásaira. Vele jártam könyvtárba. Emlékszem anyám torzsalkodásaira, hogy nincs lefoglalva a gyerek, nem kapott elég munkát, mert olvas. (Apró gyerekként tanultam meg a gyors olvasást, felnőttként jöttem rá, milyen kincs van a birtokomban. Időnként vissza kell fognom magamat, ha olyat olvasok, ami nagyon tetszik.) Emlékszem a vasárnapi kismisékre délelőtt, és délután a matinékra a moziban. Emlékszem nagy szegénységre (mai eszemmel tudom, hogy az volt), filléres gondokra, de ez faluhelyen másként van. A kertből mindig van valami. A levesbe, főzelékre mindig kerül zsírzó. A rokonságtól kóstoló a disznóvágásról. (Szüleim később mesélték, hogy ketten, a begyűjtéses időszakban, miként vágták le a mi 'dezsőnket'. Ők ügyesebbek voltak.)Vagy nem veszik át a hízott libákat (56-os emlék) és az egész nagy család libát eszik ősszel. Emlékszem az óvodára és arra, hogy anyám mekkora ordítozás (én ordítottam) közepette tudott csak elcipelni oda. Aztán iskola, klott köpennyel, klott köténnyel. Elsőáldozás. Kisdobosavatás. Bérmálás. Úttörőavatás. Vasárnap kismise. Hétközben őrsi gyűlés. Valahol már van tévé is. Összegyűlnek az emberek, kalákában nézik. Emlékszem, láttam a Tartuffe közvetítését. Még Majorral. Emlékszem a hangulatára. Emlékszem az elvárásokra velem szemben. Nem volt gond, könnyen tanultam. Emlékszem anyám spontán vetéléseire, várjuk a mentőt, féltem, hogy meghal. 

Öcsém születése után Pécsre költöztünk. Tízéves múltam. Kamaszévek. Daccal, konoksággal, szembeszállással. Senkinek sem volt egyszerű. (Sok fogadalmat őrzök innét. Nem felejtettem el talán egyet sem.) Tévé már van. Saját. A családnak. Egyedüli tévés emlékem innét a Tenkes kapitánya. Az semmi, hogy néztük. El is játszottuk. 

Mecsek. 

Erdők. 

Gombázások. 

Nagy csavargások. (Már felnőttként, két gyerekes anyaként jutott eszembe, hogy milyen veszélyesek is voltak ezek a csavargások. DE! Nem kellett sem térkép, sem GPS, mindig hazataláltunk.) 

A Mecsek és a város sokat adott. Nagyon sokat. Korombéli sajátosság, egyszerre volt Illés és Omega, Beatles és Rolling Stones. (Metró is, de azt sosem kedveltem.) Gregorián, barokk zene, bécsi klasszikusok, romantikusok, veristák, XX. századi zene, jazz. Nagyon jó középiskola, nagyon jó tanárokkal. (Akkor is jónak tartottam, nemcsak most.) Ó,  hogyne! Néztük a Ki mit tud-ot is, meg a táncdalfesztivált... Arra viszont nem emlékszem, hogy ez központi kérdés lett volna az életünkben. Sok, sok könyv. Színház Bánffy Györggyel, Haumann Péterrel... Hangversenyek, koncertek. Énekkar. Versenyek, fellépések. 

Emlékszem türelmetlenségre is. Emlékszem a miniszoknyára és arról a véleményekre, emlékszem a fiúk hosszú hajára és arról a véleményekre. Emlékszem a leszólásokra a beatzenét illetően. Emlékszem a korosztályomat ért minősítésekre. Emlékszem a tánciskolára, a koszorúcskára, a szombati össztáncokra, szalagavatókra. Emlékszem klubokra. Emlékszem szerelmekre. Emlékszem filmekre. Emlékszem a mozikra.

Baranya, etnikumot tekintve, tarka. Svábok, sokácok, bunyevácok, cigányok. Ott éltünk egymás szomszédságában. Ne hidd azt, hogy egyszerű volt. Mentek a hétköznapok, ment az élet. Nem volt probléma mindaddig, míg nem jött az összezördülés. Akkor viszont sértésként lesvábozta, lecigányozta, lebunyevácozta, lesokácozta, leparasztozta egyik család a másikat. Majd ment tovább az élet. 

Főiskola, kollégium, szabadság. Nagy szabadság. Nagy nehézség. (Baromira tudtam rühellni a koleszt. Egy évig.) Önálló gazdálkodás.  És filléres gondok. Szakmai gyakorlatok. Vizsgaidőszakok. Ellógott szorgalmi időszakok. Bulik!!! (Képes voltam a főiskoláról lógni és egész nap tucatnyi paplan alatt izzadni, ha náthás voltam, csak hogy a buliban ott legyek este és kirázhassam magamból a ... A mit is? Már én sem tudom.) Nyári munkák. Nyári és évközbeni csavargások. (Rendesen meglaktuk az évfolyamtársak, csoporttársak családjait.) Budapesti kiruccanások. Művészkedések, világfájdalmak. Harmadév. Szerelem. (Sikerült összeszednem egy értelmiségi-dzsentri keverék bölcsészt, sok lila köddel. Tévedés! Nem bántam meg. Nem unatkoztam sosem mellette. A lila köd lehámlott róla.) Abszolutórium. Házasságkötés. Államvizsga. Irány Darány! 

Budapest. Albérletek, ágybérlet. Munkakeresés. Munkába állás. Szeptemberben egyházi esküvő a családoknak. Összehoztuk őket. Nem volt semmi. Végre elfogadható albérlet. Egy havi fizetésért. A Böszörményi úton. Kölcsönkérés hónap végén apóstól. Ciki. 30 boríték. Napi költségvetés. Kedves Uram állásvesztése. Könyvet árul Kelenföldön. Műszaki ügyintéző lesz Szigetszentmiklóson. Közben végzi az egyetemet. Kázust csinál abból, ha nem jelesre kollokvál. (Biztos, ami biztos, elkísértem államvizsgára és megvártam míg bemegy.) Egy napon jött a hír a terhességről és az elnyert, kétéves olasz ösztöndíjról. Még mindig albérlet. Szigetszentmiklóson. Egyezség. Állást kell keresni. Akár vidéken is. Így lett Bicske. Szolgálati lakás. Első gyerek, második gyerek. Egy pelenkával. Nagy szegénységgel. Varrok ruhát magamnak. Varrok nadrágot az Uramnak.  (Később a gyerekeknek is.) Még nincsenek turkálók. Három év GyES. Vissza munkába, ami Budapesten van. A pályakezdésnél kapott értelmes, izgalmas munkának se híre, se hamva. Habverés és ollózás a kutatóintézetben. Elég. Munkahelyváltás. Másfél év értelmetlenség. Majd pályamódosítás. A gyerekek nőnek. Lassan, lassan újra hangverseny, újra színház, újra mozi. Az első autó. Roncs-Wartburg. (Így!) Kuporgatások és lemondások a nyári utazásokért. Országon belül. Majd országon kívül. Kempingfelszerelés. Nagy utak, nagy kalandok. Örökre szép emlékek.  

Közben apósom meghal. Anyósom hozzánk költözik. (Jelzem, 13 év volt.) Persze, persze. Emlékszem, volt Isaura is. Emlékszem, apró leányunk állt apja előtt és vitatkozott vele. Érvelt, mert előtte megkapta, hogy a veszekedés nem stílus. Magyarázta, nem tud miről beszélni az osztálytársakkal. (A tévénk leginkább rossz volt. Nem javíttattuk meg. Volt, hogy három évig nem működött.) 

A férjem ketyeg. Viszonylag hosszú idő után (volt vagy nyolc év) újfent állást veszett. Unta is már. Ő Budapesten talált munkát, én Bicskén dolgoztam. Kerestem magamat és sikerült megtalálnom. Újabb főiskola gyerekek és munka mellett. Teljes pályamódosítás. 

Szolgálati lakásból tanácsi bérlakásba. Szerencsére nagyobb (a bicskei gyűjtő erőmű hozadéka), de üres. Nőnek a gyerekek. Válnak a szüleim. Nekem gerincsérv. Kizáródással, eszméletvesztéssel, hat hónap betegállománnyal. Inkább pszichoszomatikus, mint szervi. Középiskola a gyerekeknek. Ők is Budapestre járnak. 

És eljő a rendszerváltás. Jegyzői állás Felcsúton (Haha! Vityát akkor a felcsútiak Alcsútdoboznak tulajdonították. - Inkább kisgazdák voltak Felcsúton. Nyakas református népség.) Férjemnek szakmai, gyerekeknek videós sikerek. Forr a bor. Zavaros. Fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik ebben az időben. Lakásvásárlás. Társasház. Férjem első munkanélkülisége. Egyik gyerek már egyetemen. Majd a másik. Anyósom halála. Házvásárlás. Önállóság. Nekem állásváltás. Szintén önállóság. Viszonylagos, de jól élhető. Közel húsz év következett egy olyan területen, ami már az enyém volt. Illetve nekem való. Családfenntartó leszek. Hosszú éveken át. Betegség. A férjem gyerekkorától aszthmás volt. A szívét készítette ki. Gyerekek befejezik az egyetemet. Munkába állnak. Kezdik az életüket. Veszteség. Halál. Egyedüliség. Nyugdíj. 

Nem írtam a háromhatvanas kenyérről, nem írtam a kétforintos lecsókolbászról. Nem írtam a húsért való sorbanállásról. Nem írtam napidíjról. Nem írtam a pártkáderekről és az ejtőernyősökről. Nem írtam a direktrívákról. Nem írtam a hozzánemértésről. Nem írtam a nemzedékeken és politikai rendszereken átöröklődő dzsentritempóról, dzsentrivilágról. Nem írtam a pártkatonákról. Nem írtam arról, mi volt a jó és mi volt a rossz. 

Én tudom. 

A rendszerváltáskor naiv voltam és reménykedtem benne, majd a gyerekeimnek jobb lesz... Egyetemi diplomával, alapos tudással, tehetséggel, jó adottságokkal. Megalapozott értékrenddel. 

Sosem vettem igénybe szakszervezeti beutalót a nyári szabadságokra, mert nem bírtam volna el a kereteit. Magunk erejéből utaztunk. Nem voltam egyedül és vezető is akartam lenni. Ez utóbbit nem érzem nagyravágyásnak. 

A világ felgyorsult közben. 

A politika ebben az országban túldimenzionált. 

S a szó még mindig veszélyes fegyver. 

Mindenki kezében.