Szösszenetek hazalátogatókról

Sosem szerettem visszajárni oda, ahonnét már eljöttem. Nem kivagyiságból, nem rátartiságból, nem gőgből. Gyerekkorom emléke, hogy Nagyapám felesége (Anyám mostohaanyja), a Mama, hazalátogatásunkkor mindig felsorolta, ki, hogyan és mire vitte. Gyerekeszemmel ez dicsekvésnek tűnt, és igazán nem szerettem. Ami nekem fontos lett volna, más fülét/agyát talán felesleges információként érte volna. Így nem mondtam el. A dicsekvésnek nem volt helye családunk életében. S talán nem is volt mivel dicsekednünk…

Hazalátogatni számomra annyit jelent - akár családban, akár szeretett rokonnál, akár rég látott barátnál vagy egy régi helynél -, hogy otthon érzem magam, biztonságban, nyugalomban, melegségben, szeretetben.  Nem beszélek, hanem beszélgetünk. Nem rakok rendet, nem kritizálok, nem fintorgok sutyiban. Megeszem az ételt, amit elébem adnak, és jól esik, mert ketten vagy többen eszünk. Megköszönöm. Nem jut eszembe sem az életembe, sem a másikéba való rendrakás, selejtezés.

Talán sosem jut eszembe, hogy erről írjak, ha Babuka nem hív föl tegnap este és nem kérdi meg, elküldje-e csoporttársunk fotóit. Igazán jól néz ki. - mondja. S már sorolja is, melyik kép hol készült. Megkért rá? – kérdem. Nem. – jön a válasz. Nem kívánok leselkedni. – felelem.

Ma eszembe jutott az esti beszélgetés. Eszembe jutott az is, ha rendezni akarta volna közös dolgainkat, akkor jutott volna idő egy telefonra, egy mail-re… Ó, és netalántán akár egy becsöngetésre… Mondjuk, személyesen. Egy hónap hosszú idő. Az is eszembe jutott, jobb hogy nem tette. Még megkérdeztem volna, látott-e masírozó fasisztákat, halotta-e a giovinezzát nótázni valahol… Gonoszság lett volna tőlem. És teljesen felesleges a bántás. Juthatott neki így is bőven.  Igazán nem irígylem tőle a megtapasztalt provincializmust, a meghallgatott panaszkodásokat, a családi feszültségeket, az egymás közötti ’megnemértést’, a kicsinyességeket, az idegenérzést.

Nem haza látogatott, csupán megnézte Magyarországot.

S nem érti az egészet.

Ma azt hallottam, ha valaki amerikai akar lenni, el kell felejtenie a múltját.

Vajon képes rá?

(Ez nem is volt történet, csak egy fikció.)

A másik viszont történet.

Leányom kérdezte, el tudom-e vállalni a fiúkat szombat délutánra is, mert találkozna barátnőjével, aki három év után hazalátogat. A fiúkat elvállaltam, a délelőttöt amúgy is nálam töltötték volna. Közeledett az időpont, és ahogy közeledett, úgy egyre bizonytalanabbá vált a találkozás. Végül nem fért bele az időbe. Ecsetelhetném Leányom elfoglaltságát, három gyerekét, a hétfői iskola- és óvodakezdést, saját tanulnivalóját, férjének heti hatnapos munkáját, az egyedül szabad vasárnapot és a jövő hét zsúfoltságát… Nem az én ügyem. De itt van ez a jeges-vödrös versposztolás a Facebook-on. Ez a ’versposztolós cucc’ a barátnőt is utolérte. Némi fanyalgás mellett (amit tökéletesen megértek, mert nagy a szegénység ott, ahol ’kedvenc’ vers van!) kiposztolta Tóth Krisztina Léghajó című versét. Ó, Barátom! Igazad van, 'selejtezni' kell! Csakhogy ez a 'selejtezés' az én időmet baltázta el. Tudod, az idő kizárólagos. Mindenkinek annyi van, amennyi neki jut. A tisztelet a másik ember iránt pedig ott kezdődik, hogy az idejével nem gazdálkodunk, nem osztjuk be, nem pazaroljuk. Most csak az én időmről beszéltem, amiről nem is tudott. Leányomét nem említettem, amiről lehetett némi tudomása…

A barátság hol kezdődik, azt többnyire tudjuk. Azt csupán sejtem, amennyiben igazi az a barátság, hogy időink végeztéig tart. Ami ennél korábban véget ér, akár egy selejtezés során is, az nem tekinthető barátságnak.

Ami még eszembe jutott:

Kliensem magyar utónévvel jelentkezett be. Anyja születési családi neve alapján vélelmezhető volt magyar állampolgársága. Hivatalos tudomás, hivatalból vizsgálni kell a vélelmezhető magyar állampolgárságot. Kliensem nem kívánta ezt. Elmesélte, hogy nagyszülei a háború alatt vándoroltak ki Magyarországról. Megfogadták egymásnak, hogy soha többé nem szólalnak meg volt hazájuk nyelvén.  A fogadalmukat betartották. Elküldtem azzal, hogy nem tudok az ügyében másként eljárni, köteleznek a normák. Megértettem őt, azonban volt bennem némi kajánság. Ez a látens személyi állapot megmarad a leszármazottak hosszú soránál…