Muzsdéj, kéksajt és kagyló

- Bélához megyünk először. - szólal meg fiam, inkább kijelent, nem kérdez.

- Bélához és bélánéhoz. - válaszol eltökélten leányom, majd folytatja - Habár Ely nem szeret odamenni, mert olyan tvínpikszes. Már benn vagyunk a temetőben, a terelésben araszolunk, Ely bizonygatja, hogy béláék nem  jó ötlet,  rossz az út, elsüllyed az autó, nem szeret arra menni, tényleg tvínpikszes a környék. Béla és béláné a gyerekeim dédszülei. Ehhez a sírhoz csak mi járunk. Senki más. Annak idején ez az út mindig nagy izgalmat adott, mert csak anyósom tudta, hol van. Ennek ellenére sikerült néhányszor eltévednünk. Anyósom halála utáni években kiderült, hogy leányom pontosan megjegyezte, miként lehet béláékhoz menni. Ma már ez nem kérdés. Andris a terelőszalagot olvassa: DOLICE. Együtt javítjuk: POLICE. Mért nem magyar? Ez a szegény gyerek szorgalmatos kisiskolásként, aki éppen tanulja az olvasást és betűvetést, mindent elolvas, ami útjába kerül, és állandóan idegen szavakkal találkozik. Hol némettel, hol olasszal, legtöbbször angollal. Segítünk az olvasásban, javítjuk a kiejtést. Talán rosszat is teszünk. Magyarázkodunk. Miért nem policáj, kérdi Andris. Magyarázat. Leányom javaslata, lehetne ZSARUSÁG akár. Erről előjön a gyerekeimben egy erdélyi emlék kártyázásról és az akkor felemlegetett zsaruságról... Máris megvan az út béláékhoz. Ely bizonygatja, hogy felázott, megcsúszik majd az autó, de rámegy és meg is mutatja a csúszást. No, azért megússzuk! Fákkal sűrűn benőtt, lassan-lassan ürülő parcella. Műkő sírborítások, vadszőlő, borostyán, sárga levelek a oldják a borostyán sötétzöldjét. Nem takarítunk. Virágot teszünk a vázába, a tavalyi mécsestartó még megvan. Abba tesszük az új mécsest. 

Lazán, oldottan, jó kedvűen járunk a halottainkhoz. Gyerekkoromban ez mindig sötét nap volt. Csenddel, könnyel, komorsággal. Később az apósoméknál, összegyűlt rokonsággal, filléres elszámolásokkal, pikírt megjegyzésekkel, elszánt temetőlátogatásokkal. A négy testvér délutáni tarokk partijával. Összegyűjtött sértésekkel, sértődésekkel. Nem szerettem. 

Ahogy az utána következő náthákat sem. 

Magunkra maradtunk négyen s ellazultunk. Ez a lazulás itt kezdődött béláéknál. Fiam kérdezte meg tőlem, Te, anyu, ez a béla milyen ember volt? Tudom, te nem szeretted. Robbant belőlünk a nevetés. Férjem sem szerette bélát. Béla pukkancs ember volt, jászbirinyi dzsentri. A családdal való első találkozásnál béla bizony megjegyezte fülem hallatára, hogy az unokája nem valami szép lányt hozott a családba. Többet nem láttam bélát. Most a családom látogatja béla és béláné sírját. Ezt béla sem gondolta volna...

Repülők fölöttünk. Landolásra készülnek. A közelségük ijesztő. Andris visít. Kiderül, hogy a szél által a fákról nyakunkba surrantott esőről - vejem után szabadon - azt hiszi, a repülőkből kipotyogtatott kaki szóródik szerteszét. Megint magyarázat, gyereknyugtatgatás. 

Innen Tibor bácsihoz megyünk, azaz nagyanyóhoz. - Valaha nagyanyóhoz jártunk. Nagyanyó négy gyerekkel és tíz unokával apósom anyja volt. Mindenki szeretettel emlékezett rá. Tibor bácsi hozta föl a férjem nagyapjának sírját Tatabányáról valamikor a kilencvenes években. Ez lett az Ő sírja is. Tibor bácsi a szívem csücskében lakott és lakik most is. Igazán szerettük egymást. Erdőmérnök volt. Apósom szerint az egyetemet tíz év alatt végezte el, mert nagyon szeretett bálokat rendezni és valétázni. Tibor bácsi maga mesélte, hogy a háborút a növényismeretének köszönhetően úszta meg. A bevonulás idején besárgult és a háború végéig nem is gyógyult ki a sárgulásból. Említette, mit szedett és evett, de már elfelejtettem. Tibor bácsi vezette a családfát. Mindig villamossal járt a temetőbe. Ez elvi kérdés volt nála.  -  A sír szép, fekete gránit, állítólag dél-afrikai. Fiam azon morfondírozik, hogy a háború alatt hogyan szereztek fekete gránitot. Talán a bányamérnökségének köszönhetően... Andris ígéretet kap fényképekre és a családfára. Fiammal rágyújtunk. Amikor először jöttünk világítani Tibor bácsi sírjához, akkor annál a rágyújtásnál felsóhajtott a közeli jegenye. Azóta kötelező a bagózás a gyertyagyújtás után.

Mint ahogy kötelező apósom, anyósom, sógorom és férjem urnasírjánál is. Közben nézzük a repülőket, Domonkos is követi ezeket a számára érthetetlen valamiket. Itt már elered az eső. Leányom Domonkossal visszamegy az autóhoz. Megeteti. Megyünk mi is. Feltűnik két lovasrendőr láthatósági mellényben, a lovakon szintén fényvisszaverő, vízlepergető, sárga takaró. Szépek a lovak. A rendőrök fiatalok. Egy férfi és egy nő. 

Beülünk az autóba, a Touran mind a hetünket befogad. Aki kér, banánt kap, nehogy éhen haljon, mert most jön a dugó. Elemér a dugóban van, a dugó a temetőben és nem otthon a borosüvegben. Sajnos. Ezzel jól elszórakozik a család. Ely szerint ez itt így nem jól van. Bezzeg Bécsben a temetőben minden megrendelhető. S az úgy van jól. Nem kell kimenni rendet tenni. Mikor az ember a temetőbe megy a Lajtán túl, akkor mindent rendben talál. Rend a lelke mindennek. Fiam übereli. Nem is kell kimenni a temetőbe, megrendelhető a szomorú emlékezés is és jön a számla 86 Euroról, valamit a jelentés: eltakarítva, kiglancolva, bevirágozva és 17 perc szomorkodva.  Ellenben mi akár vállalhatnánk vidám temetőjárást is. Cukorbetegeknél csokievéssel, gyomorbetegeknél egy kis szalonnával, lilahagymával, rákosoknál és különösen tüdőrákosoknál bagózással csak úgy lazán, vidáman, fecserészve, mosolyogva. Újra a lovasrendőrök, no meg egy gyalog is. Jól kitárgyaljuk. Szegény gyalogrendőr, áll az esőben, folyik le a víz a nyakába a sapkájáról, már az inge is vizes, a cipője is. Mindenki csúnyán néz rá. Megegyezünk, amikor odaérünk szépen rámosolygunk. Nem sikerül, mert a lovasok beszédbe elegyednek vele. Következtetés, a lovasrendőrök a gyalogokat látogatják és biztatják őket a kitartásra. Kizárólag ezért vannak.

Szóba kerül az ebéd. Mi lesz? Megtudjuk kapunk előételt is. Leves nem lesz. A srácok nem esnek kétségbe ettől. Az előétel meglepetés. Kb. öt percig. Andris nemcsak kibarchobázza, ki is fecsegi. Kagyló! Domonkos elalszik. A dugó csupán negyedórás. Máris a kijáratnál, a körforgalomnál vagyunk. 

Az ebéd pulykaragu lesz fehérborral, tejszínnel, a fele erdei gombával, mellé rizzsel és pennével. Tényleg kapunk kagylót, muzsdéjjal, kéksajtos mártással, pirítóssal. Fiam főz, köszöni nem kér segítséget. Domonkos két lábon járva fedezi föl a lakást. Boldogan mászik föl a  konyhapultnál a lépcsőn, nagy előszeretettel szedegeti a hűtőmágneseket a hűtőről. Egy mozdulattal pattintja szét az unikumos poharam. Már üres volt. Leányom kis elefántot játszik a porcelánboltban. Szerencsére kiderül, mindkét dolognak véres volt a torka. 

Ebéd után összekászálódunk. A nagyok maradnak. Esti sétára készülnek a városban és ki tudja, mi minden jóra még. 

Mi hazajövünk. Itt záporozik az eső, így holnapra marad a bicskei temetőben apám sírja. Virágot már vittünk. Mécsest gyújtani ilyen esőben nem lehet. Megvárjuk holnap délután a három távollévőt és együtt gyújtunk este gyertyát a sírnál. Utána felmegyünk a felüljáróra és onnét nézünk majd mindkét temetőre, jobbra és balra.

Reménykedem, hogy erre a három fiúra olyan kegyelet marad, ami nem könnyes és komor, ami nem feszült és filléreskedő. Majd mennek egyszer a magukéival és beszélgetnek ezekről a napokról, amikor esett az eső, vagy sütött a nap, repülők zúgtak el a fejünk fölött, Andris minden sírfeliratot elolvasott, Ádám a szamszunggalakszi után érdeklődött Pétertől, és a halottjainkról meséltünk valamit, ami megmosolyogtatott mindannyiunkat.