Heltai Gáspár: Egy juhpásztor gyermekről - 83. fabula

'Egy pásztor gyermek legeltöti vala a juhokat egy dombon. Ez gyakorta kiáltani kezde a szántóknak: Tolvaj, tolvaj, ne hagyjatok, ne hagyjatok, mert a farkas jött a juhok közikbe. Hallván azt a szántók, elhagyák szántásokat és a gyermekhöz sietének mindnyájan, hogy megszabadítanák a juhokat a farkastól. És mikoron odamentenek volna, ottan kacagni kezde a gyermek, és megneveté a szántókat, miért hogy megcsalta volna őket. Ez kedig gyakorta lőn. Nem sok idő múlva ugyan valóban eljöve a farkas és szaggatni kezdé a juhokat. Ottan kiáltani kezde a gyermek: Tolvaj, tolvaj, ne hagyjatok jó uraim, mert a farkas mind leszaggatja a juhokat. De a szántók nem hívék a gyermeknek beszédét, miért hogy azelőtt hazugságával gyakorta megcsalta vala őket. És mikoron senki nem jőne segítségre, és a farkas nagy sokat leszaggatna a juhokban, odafutamék, hogy a pálcával elűzné a farkast. Látván a farkas, hogy csak gyermek volna, reája tére és őtet is lemará. Ekképpen vévé a hazugságnak hasznáját.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy az ember az igazmondást szeresse és kövesse és a hazugságot gyűlölje és eltávoztassa. Kiváltképpen az ifjak. Mert szidalmas dolog a hazugság, miképpen szép jószág az igazmondás. A hazugság soha nincsen szégyen és kár nélkül. A hazugsággal általmehetni az országon, de nem jöhetni vissza. Aki egyszer hazugságban találtatik, vaj ki nagy kárt vall, mert másszor, ha szinte igazat mond is, azért ugyan nem hisznek néki.'

A hitbizomány

Affrancba! - gondolom magamban ahogy a konyha ablakára nézek. Celesztin ül ott, tekintete szemrehányó. Mondhatni, mérges. Affrancba, Celesztin! Nem látod, dolgom van! Töltöm a húst, enyém az ünnep első napja, ebédre várom a családot. Celesztin tekintete továbbra is szemrehányó. No, jó! - gondolom magamban és megyek, nyitom a terasz ajtaját. Sáros a lába, ne az ablakon jöjjön be. Semmi. Celesztin sehol. Cicc! - szólok neki. Még mindig semmi. Kinézek, s látom, Szilaj karikában ül a konyha ablaka alatt, szemeit Celesztinre függeszti, majd rám néz szemrehányóan: Affrancba, mikor engeded már be a művészbejárón? Meddig őrizzem még? Óh! - kapok a fejemhez. Celesztint beengedem a konyhaablakon, a művészbejárón és teszem a dolgom tovább.
Eszembe jut Pamacs, a puli. (Húsvét után tért örök nyugalomra, leszolgálván 13 évet a portán, a családnál.) Pamacs szerette a rendet, tartotta a rendet. Nem érdekelte, hogy ember-e, gyerek-e, macska-e, akire ügyelni kell. Egy a lényeg, a rend! Nevelte a kutyákat, semmibe véve azokat kétéves korukig, s ha valamelyik kitért, kíméletlenül fültövön harapta. Kussolt is mindegyik, amikor kapott. Kivéve Szilajt. Szilaj féléves korában szembefordult Pamaccsal, kikérte magának a regulát. Pamacs öreg is volt  már, gyenge is, beteg is, de az elsőbbségét nem adta. Harcolt keményen, míg bírta. Aztán elvonult a féltető alá, hátra a kertbe, utolsó heteit ott élte. Azt hittem és reménykedtem, Szilajt még Pamacs felneveli, megtanítja neki a regulát, a rendet, amit ezen a portán, ennél a családnál tartani kell. Szilaj konok, makacs állat. Naponta többször játszuk el, ki is az úr ennél a háznál. Meglepődve vettem észre, hogy a gyereket félti és védi. Bokszos csak arra gondol, milyen jó is lenne a Kétévest egy kicsit körül hízelegni, amikor megkapja a magáét a gondolatért. A Kétévest védeni kell! - prezentálja Szilaj. Hívom, keresem Celesztint, valahol csavarog, nem jön elő. Aztán hallom Szilaj ugatását a hátsó teraszon. Celesztin megkerült, itt van, engedjem már be! A macska mozdulni sem mer az ablakpárkányon, egy lehetősége van, be kell jönnie a házba. Pamacs védte így a Nagyokat, Pamacs istápolta a kandúrkodásba szédült Herceget hajnali háromkor felugatván a házat, itt van a három napig csavargó miákoló, csináljatok vele valamit. Pamacs fogadta be Herceget törött csípőjével éjszaka és ápolta másnap reggelig. Pamacs zavarta el Bokszost a vizet ivó Jaroszlávtól azzal, hogy ha állat eszik, iszik nem bántjuk. Igaz, a megriadt Jaroszlávot már együtt kergették meg Bokszossal...
Szilaj, a komondor, ki tudja, hogyan, miként és mikor mégis megtanulta a regulát.

Hitbizomány! - jut eszembe. Ez a pásztorkutyák hitbizománya. Megtanulják, mi a fontos a gazda számára. Megtanulnak vigyázni rá. Hitbizomány. Elidegetníthetetlen. Nem felosztható. Nem terhelhető. A pásztorkutyák családján belül öröklődő tulajdonság.
Kizárólagos tulajdon.
Becsüljük meg.

Nekünk embereknek is szükséges lenne egy-két dologban hitbizományra.
Nem. Nem a tulajdonra gondolok. (Habár jó lenne az is!) Gondolok az összetartozásra, a felelősségre magunk és mások iránt. A hitre. Emberben. Szépben. Jóban. Értékben. Gondolok a kölcsönösségre, az odafigyelésre. A türelemre.
Kommunikációs háború folyik.
Még eltart egy ideig.
Kizárólag rajtunk múlik, mi lesz a vége, s mit hiszünk el.
Kizárólag rajtunk múlik, használjuk-e a józan eszünket mindenféle pártállás, politikai máz és maszlag nélkül.
Lehetséges, hogy a hitbizomány anakronizmus?